Várnai Zseni Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel, 

mióta meghalt, sokszor viszatér, 

meglátogat éjjel, ha mélyen alszom, 

bárhol vagyok, ő mindenütt elér. 

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom, 

és mégis úgy jön, mintha élne még, 

s azt is tudom, hogy ébredésem percén 

elhalványítja őt a messzeség. 

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám, 

mintha nem volna többé már szava, 

s csak bólogat, mikor fölsír belőlem : 

- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama! 

Sokat vétettem ellened, míg éltél, 

nehéz adósság nyomja lelkemet, 

nem tudtalak oly végtelen szeretni, 

mint te szerettél, Mama, engemet. 

Egész szívem szülötteimnek adtam, 

amint te tetted, ó szegény Mama, 

s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják, 

amit néked vétettem valaha. 

Te értem, én meg őérettük éltem, 

ők meg majd másért, bocsáss meg nekem, 

én is előre megbocsátom nékik, 

amit majd ők vétkeznek ellenem!