Lappföldi túra

Meghívás érkezett leányomtól egy lappföldi túrára, én már voltam ott 8 évvel ezelőtt, férjemnek viszont nagyon felkeltette az érdeklődését a távoli érintetlen természet,  vadon, így hát útnak indultunk. Vejem az unokámmal már 1 hete ott volt, mi pedig csatlakoztunk hozzájuk. Lányom várt a repülőtéren, azonnal autóval indultunk az 1200km-re levő Lappföld északi részére. Már késő délután volt mikor megérkeztünk, vejem füstjele után letértünk az útról és követtük egy ösvényig ahol találkoztunk. Gyönyörű fogadtatásba részesültünk, unokám kitörő örömébe és a közeli tisztáson legelésző rénszarvasokba, ami számunkra csodálatos látvány volt.

Mivel sokan voltunk és a csomagok is, így kétszer kellett vejemnek megtenni az oda vezető utat, előre mentek a gyerekek, férjem és a csomagok, mi a lányommal az autóba várakoztunk, mivel itt már vannak vadállatok, nem távolodtunk. Már sötétedett mire sor került ránk, számomra most jött a legnehezebb rész, meg kellett tenni 2km egy erdei ösvényen, majd lápos, mocsaras részen, melyen egy szál deszkák voltak lehelyezve. Másnak lehet ez egyszerű feladat, én életemben nem tudtam átmenni valami keskenyen ha nem két lábbal álltam a földön, már le is szédültem, mivel nem kötéltáncosnak készültem, ezzel tudtam élni, most viszont ezt meg kellett tenni és még sötétedett is, erre is volt megoldásuk, egy elemes lámpa a fejemre, mely világította előttem az utat. Mondanom sem kell, már az első lépés után leléptem a mocsárba, szerencsére nem volt mély, ekkor lányom megfogta a karomat, az elegendő volt, hogy biztonságba érezzem magam, megtettem az utat. Egy gyors folyóba szálltunk be a csónakba, lassan kijutottunk a tóra, telihold volt, így bevilágította az egészet, a messzibe egy kis fény jelezte hol van a kis fa házikó, arra vettük az irányt, még romantikusnak is tekintettem az átkelést, viszont nem tudom férjem mit érzett két gyerekkel az éjszakába valahol a világ végén a vadonba, mire megérkeztünk pattogott a tűz a kályhába, elkelt a meleg.

A köves talajt itt moha, zuzmó, sokszínű bogyók borítják, nyirkos, csak gumicsizmába lehet közlekedni, nehéz rajta járni, viszont minden színbe pompáznak.

Egyedül a zuzmó fehér, messziről látható. Itt a természet törvénye uralkodik, ez már nem lakott terület, ez itt vadon, viszont a vadállatok szépen visszahúzódtak, helyet adtak az embernek is hadd élvezze a még érintetlen természetet, itt térerő sincs, még a madarak is eltűntek, madárfüttyöt sem hallottam, viszont élvezhettem a természet e részét, amit az ember még nem tett tönkre, így a tóból tudtunk vizet inni, a tó adta az eledelt, a fiúk este jöttek csónakkal a hálójukban sok hallal, amit a vejem nagyon ügyesen gyors füstöléssel elkészített, az erdő adta a fát a tüzeléshez és szaunázáshoz a sok bogyó lefedte a gyümölcs szükségletünket. Bevallom, én csak az áfonyát ismertem fel, azt mertem szedni és enni.

Eljátszottam kicsit a gondolattal, nem is olyan rossz a civilizációtól távol, nincsenek fizetetlen számlák, nem számít hány órából áll a nap, nem kell sietni, nincsenek stresszek, amire szükségünk van, mindent ad a természet, de később rájöttem mi már máshoz szoktunk hozzá, ez egy pihenés, kikapcsolódás, erő merítése a továbbiakhoz. Szépen teltek napjaink, láttuk unokáinkat milyen ügyesen boldogulnak akár a fa vágásával, akár halfogással, csónak vezetésen, mennyire jól érzik magukat itt, mennyire odahaza vannak egy ilyen zord vidéken.

Zord vidék ez, nekünk szerencsénk volt, még nem volt hideg, olykor egy-egy hideg front emlékeztetett hol is vagyunk, a jéghideg tó felett köd képződött, aztán ismét kisütött a nap. Itt a fények csodálatosak, gyönyörű naplementék, még szebb hajnalok.

A férjem a vejemmel és unokákkal részt vett túrázásokban, hegyi patakból hozták a kristály tiszta, jéghideg ivóvizet, halásztak, sokszor ezek a túrák 25km-sek voltak, én nem igen távolodtam a házikótól, a lányommal itt töltöttük az időt, természetesen volt nálunk puska, de szerintem a medve a nevetéstől múlt volna inkább ki. A kérdésre, hogy 60 évesen kell-e ilyen túrát bevállalni a választ nem tudom, így utólag is örülök neki, hogy részt vettünk benne, hogy eljutottunk a világ végére, ahogy én nevezem, láttunk sok olyat amit egész életünkben nem volt alkalmunk látni vagy megélni, voltunk olyan helyen ahol a vadállatok békében élnek az emberekkel, mert egyre inkább azt tapasztalom, hogy már az emberek egymással sem tudnak együtt élni, 7000 km tettünk meg ,mégis ezt a bejegyzésemet egy Márai idézettel fejezem be: " Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki."

A végén én is bemutatkozok, teljes " harci díszben" egy nyírfakosárral, ami Finnországban szinte minden házban van.