Fotózás 50 év felett

Mindig szerettem a szép fotókat, tagadhatatlan, hogy ma már a művészet része, valamikor kis-nagylány koromban, apámtól kaptam egy Smena 8-ast, sokat fotóztam, később a lányaimat mikor kicsik voltak, utána hosszú ideig semmit, éltem az anyák, dolgozó nő és háziasszony életét, amibe már semmi sem fért bele amit igazán szeretek. Ahogy haladtam az internet elsajátításával, így igényem lett egy gépre és ismét nekifogtam, csak úgy kattintgattam, majd lesz belőle valami. Nemrég vettem egy nagyobb teljesítményű gépet, na nem profit, olyan olcsót, amit az én nyugdíjamból lehetett, mivel a közösségi oldalon sok szép képet volt alkalmam látni, szerettem volna én is valamit alkotni. Csatlakoztam egy fotós csoporthoz, ami amatőr fotósoknak lett létrehozva, figyeltem a hozzászólásaikat, képeiket, próbáltam belőle tanulni.

Sok új kifejezéssel találkoztam, harmadolás, aranymetszés, ők nem kattintanak-lőnek és még sok más, hát nem éppen amatőrök, de segítőkész egyik része, szívesen ad tanácsot ha töltesz fel képet, miben tévedtél, hogy kellene csinálnod, hol kellene vágni, mire kell fókuszálni, így számomra már a fotózás nem csak egy kép, hanem annak tervezése, utómunka elvégzése, melyhez el kell sajátítani valamelyik képkezelő programot és még valami amivel én nem rendelkezek, művészi érzék és ez nem olyan, hogy megtanulom, az van, vagy nincs, nálam sajnos az utóbbi, mégis megpróbáltam...

Nem kell meglepődni, ők művészek, másként látják a látnivalót, számomra az ég kék és a fű zöld, náluk ez nem mindig így van, érdekes kísérni a hozzászólásokat, hogy mit látnak egy árnyékból vagy egy felhőből.

Hát...talán ez volt a legművészibb ami tőlem tellett, egy lepusztult volt gazdaságot sirattam el vele, ami egykor jól működött. Vagy esetleg még ez...

Egy árnykép, ami tulajdonképpen csak a képkezelő programban létezett. Nagyon népszerűek a makró képek, csodákat tudnak fotózni, a rovaroktól a legkisebb virágig, sajnos az én gépem, amit ők "szappantartónak" neveznek, csak bizonyos mértékben képes ezekre, na és a kezem ami már nem olyan biztos, sokszor remeg is és azok a testhelyzetek, melyekkel ezeket a fotókat el lehet készíteni, nem az én fájós csontjaimnak valók, sokszor úgy kellet valakinek felsegíteni, de az akarat és kitartás meg volt bennem.

A nehézségek ellenére, örültem, hogy valami újat tudok még tanulni, hogy az időmet olyannal töltöm, ami öröm számomra független az eredménytől, sokat voltam a természetben témát keresni, olyat is megláttam, ami előtt azelőtt elmentem, hogy észre sem vettem.

Azért hoztam ide ezt a témát, bár tudom, hogy a blogosok tudnak szép képeket készíteni, talán az én korosztályomból valaki utánam csinálja, örömét leli benne. Fel kell készülni, hogy az ilyen csoportokban, nem mindenki jóindulatú, sokszor nem csak kreatív kritika ér, vannak sértő megjegyzések is, és a csoport tulajdonosának sem leszel mindig a szíve csücske, annak ellenére, sokat meg lehet tanulni, hogy a jövőben a saját képeidet tedd szebbé és már nem is kell oda feltölteni, van saját profilod, saját ismertségi köröd, ahol biztos sikerélmény lesz a helyesen megszerkesztett képed. A végére hagytam egy fotót, ami a kedvencem lett, bár nem a legjobb minőségű, Luca bemozdult, de sikerült megörökítenem Jessica megnyugvó tekintetét, mikor hosszú várakozás után ismét találkoztak és ezt csak azután vettem én is észre, mikor beolvastam a gépbe.