Finnország - ahogy egy vajdasági nagymama látja

Meghívó érkezett a Finnországban élő unokáim születésnapjára, mellékelve két repülőjegy. A mi szürke, kis életünkben, ahol az időszámítás is úgy történik: mikor itt voltak, mikor jöttek és mikor elmentek, a meglepetés és a kihívás, az öröm vegyes érzései uralkodtak el rajtam, és döntöttem – el fogunk menni. Még egy nehéz feladat előtt álltam, a férjemnek ezt úgy elmagyarázni, hogy úgy gondolja, ő pont ezt akarja. Előbb csak értetlenül nézett rám, hisz évek óta nem utazgatunk sehová sem, az infarktusom után, már könnyelműség egy ilyen út bevállalása, de sikerrel jártam, beleegyezett. Falun élünk, van kertünk, állatok és a házat sem hagyhatjuk felügyelet nélkül, egy nagy családi összefogásra van szükségünk, az „itthoni” lányom és vejem, elfoglaltságuk ellenére is elvállalták ezeket a feladatokat, volt három napunk a felkészülésre és már indultunk is. Gondolom, nem is kell mondanom, hogy Budapestig tovább tartott az út mint Turkuig, ott várt a lányunk, reggel már számunkra egy mesevilágban ébredtünk.

A Finnek életéről nem sokat tudunk, mi őket zárkózottaknak tekintjük, csupán annyiról van szó, hogy magánéletüket és tulajdonukat maximálisan védik, ennek eredménye a csend és rend ami ott uralkodik. Ottlétünk alatt sokszor volt olyan érzésem, hogy rajtunk kívül más nem is lakik abban a lakónegyedbe. Hogy hol a határa ezek megsértésének, a mi világunkból jött ember nehezen tudja behatárolni. Mi a tulajdonunkat kerítésekkel tesszük érthetővé meddig terjed, míg a Finn építészet ismert és szemet gyönyörködtető, békés együttese a természettel. Természetesen számunkra ez nagy kihívás, meg kell örökíteni minden áron, hisz azért vittem a fényképezőgépet és mivel nem mindig tudjuk mi számít magántulajdonnak és meddig is az 50 vagy 100 m megközelítőség, olyanhoz folyamodtam, hogy egyikünk odaállt és a másikunk fényképezett. Én már jártam Finnországban, a férjem először volt, de ezen a vidéken én is. Az előzőktől eltérően, ahol a képeslapokról is megszokott, bordó vagy szürke faházak helyett, itt csodálatos sokszínűség fogadott, a pasztell színek domináltak.

Sétáinkra rétegesen kellett öltözni, bár nagyon szép időnk volt, 20 fok felett, de ott az utca közepén lehet  még rövidújjúba kell lennünk, a végén már lehet, hogy a kabátot kell igénybe venni.

A Finnek reggel szép csendben elmennek dolgozni, a gyerekek iskolába vagy óvodába, délután 17 óra körül érkeznek, majdnem láthatatlanul, szép csendben. Ezután kezdődik az estebéd készítése, amit ha lehet a szabadban, grillen tesznek, félkész készítmények, csodálatos ízű húsok, zöldségek és saláták, melyek 20 perc alatt elkészülnek. Finnországban még a -5 fok ideális időnek számít a grillezéshez.

 Utána az edények mosogatógéppe kerülnek, a gyerekek még kicsit játszanak a saját vagy közös játszóterükön, melyekben bővelkednek, utána szauna, zuhanyozás és már mennek is aludni, reggel pihenten kell ébredni. Alvás előtt az egyik szülő egy mesét olvas nekik meséskönyvből, amit nagy örömmel fogadtam, mert nálunk már a gyerekek többnyire nézik a meséket TV-én vagy DVD-én. Az apjuk finn népmeséket olvas nekik, a lányom magyar népmeséket. Hogy mikor élnek a Finnek magánéletet? Hétvégén, akkor is a szabadban, kirándulnak vagy a hétvégi faházaikban-mökikben, valamelyik tó partján.

Ünnepekben bővelkednek, de nem munkaszüneti napokkal, ilyenkor a zászlót vonják fel, minden lakótömbnek megvan a saját zászló rúdja, reggel korán már lengeti a szél a zászlót, este szép csendben leveszik, gondosan összehajtják, de másnap mire felébredtem, ismét ott lengette a szél, nem is értettem, mikor és hogy került oda, olyan csendben csinálták.

Május második vasárnapján ünneplik a Finnek az Anyák napját, így kétszer ünnepeltünk. A vejem meghívott egy ebédre bennünket vendéglőbe és megnéztük a várat   Hämeenlinnában, melyben négy múzeum található, én a börtön múzeumot választottam, mert még ilyenben nem jártam. Ami itt számomra érdekes volt, az a „tömőszék”, a rabokat akik éhségsztrájkba kezdtek, ezeken a székeken, lekötve „megtömték”.

A fehér éjszakák nagy gyorsasággal érkeztek, bár még nem voltak teljesek, hisz a tavasz is velünk érkezett és csodálatos módon 11 nap alatt minden kizöldült és virágba borult.

A kép 22 órakor készült

Nekem úgy tűnt, az idő gyorsabban múlik mint idehaza, eltelt 11 nap, indulni kellett. A visszatérő utunk kicsit kalandos volt, 40 percet „nem megfelelő időjárási viszonyokban” tettünk meg, aki repült az tudja mit jelent, de mikor a gép kezdett ereszkedni Pesten, az elénk táruló látvány, Budapest éjjeli panorámája, kárpótolt mindenért. Egy bravúros landolással földet értünk és mindketten tudtuk, itt a mesének vége, pedig milyen jó a mi korunkban, ha rövid időre is, egy mesevilágban élni.