2011. február 15., kedd

Móra Ferenc imája


„Virágok lélegzésével, kalászok könnyével,
madarak reggeli énekével, fölszálló füst ezüstfátyolával is
fölemelem hozzád lelkem szavát, én Uram, Istenem,
akinek keze betölt mindent az Ő áldásával…
Akit köszönt a búzavirágok lélegzése,
a föld párája, a pitypalattyok vetése,
akit illet itt minden dicséret és dicsőség…
Akinek láthatatlan keze igazgatta a búzaszálat attól kezdve,
hogy kizöldült a mag a föld szívén…
Aki vigyázott rá, hogy kősziklára ne hulljon a mag,
hogy az ég madarai ki ne szedjék,
hogy a mezők vad füvei el ne egyék – igyák előle a nap világát
és az egek harmatát…
Egész esztendőn keresztül szüntelen magasztal
Téged az emberi szív…
Kelettől nyugatig,
Naptámadtáttól napáldozattáig,
mert  mikor egyik szögletében aratnak,
a másikban vetnek a földnek,
s egyszerre készítesz magadnak dícséretet
az ekevas nyikorgásából
és a kasza pengéséből, a magvető verejtékéből,
akitől fogant a föld méhe, és az anya örömkönnyéből,
amely ráperdül az új kenyérre,
mikor az első karajt szegi belőle gyermekének…
Szüntelenül magasztaljanak Téged a föld szépségei és erői,
az emberek szívével együtt a Te dicsőségedre.”

2 megjegyzés: