Szegény kicsi vadvirág

Ki tudja hogyan, talán a szél, talán valamelyik madár vitte a kertbe a virágmagot. Egyszer csak a sok nemes virág között egy apró, jelentéktelen vadvirág is elődugta a fejecskéjét a földből. Félénken, tanácstalanul szemlélgette a pompázó, szebbnél szebb virágokat.

- Nézzétek, egy kicsi vadvirág! - kiáltott fel a rózsabokor - Ez meg, hogyan került ide? Ebben a kertben nincsenek ilyen virágok. Különben is, te nem idevaló vagy. Ne csúfíts el minket! Azonnal menj el innen!

- Igen, igen - bólogattak a többiek - Nincs itt semmi keresnivalód. Ha jót akarsz, akkor azonnal eltűnsz.

Szegény kicsi vadvirág úgy megijedt, hogy ha tehette volna, mindjárt visszabújt volna a földbe. Csak ennyit bírt kinyögni:

- Nem tehetek róla, hogy itt vagyok. Nem tudom, hogyan kerültem ide. Kérlek, fogadjatok be magatok közé! - rimánkodott keservesen - Ígérem, jó virág leszek. Mindig kedvetekben járok.

A virágok összenéztek, és végül megint a rózsa lett a szószóló:

- Egy feltétellel fogadunk be. Meg kell ígérned, senki elől nem veszed el a nap éltető sugarát. Mindig a háttérben maradsz, és meg sem próbálod, hogy másoknál szebb legyél.

Boldogan belegyezett a feltételekbe és azt gondolta, most már jó dolga lesz a kerti virágok között. Senki nem fogja bántani, és élheti a virágok színes életét.

De tévedett, mert mindig akadt egy virág, aki valamilyen kifogást talált. Hol rossz helyen állt, hol túl színesek voltak szirmai, és ez nem tetszett a mellette lévő virágoknak.

- Menj máshová! Ne állj elém! - mondogatták neki a virágok.

Szegény kicsi vadvirág nem tudta mit tegyen. Senkivel nem akart összeveszni, hiszen megígérte, hogy engedelmes lesz, nem nehezíti meg más virágok életét.

A sok zaklatás, parancsolgatás után a kert távoli sarkába került, ahol mindenféle szemét állt halomban. Igazi szemétdomb csúfította el a kert e szegletét, csak egy kakas hiányzott a tetejéről. Itt olyan sötét és nyirkos volt, hogy minden élőlény elmenekült innen. Hogy a kerti virágok elviseljék a szemétdomb társaságában kellett meghúznia magát, pedig a rózsabokor mellett lett volna még hely, de nem engedték oda. Inkább hagyták szenvedni a büdös szemétdomb közelében, sőt még ki is nevették, és a szegfűk a szemétdomb virágának titulálták.

Eleinte bántotta, de egy idő után megszokta. Mindig igyekezett a többi virág kedvébe járni. Dicsérte szépségüket, ódát zengett bódító illatukról.

Eljött a nyár és egyre melegebb lett. Nappal a hőséget alig lehetett elviselni. Ki tudja mikor hullott eső a környéken. Iszonyatos szárazság volt a kertben. A virágok, növények kókadoztak, már alig volt bennük élet. Sokuk már egészen elszáradt.

Senki nem öntözte a kertet. A reggeli kevéske harmat gyorsan elfogyott. A virágok vízért könyörögtek. Szüntelenül az eget kémlelték, hogy vajon mikor ered el az eső. De bizony a néhány aprócska felhőből nem akart hullani az életetmentő csapadék.

Már nem törődtek a szegény, kicsi vadvirággal. Erőtlenek voltak megfordulni, reá vetni megfáradt szemüket.

Csak álltak a tűző napon és várták a szomorú sorsukat. Mindennap közelebb kerültek a véghez.

Ki tudja miért, csak a szegény, kicsi vadvirág virított, egyre szebbé vált. Szirmai üdén, élénk színben pompáztak. A kertben már messziről látszott, hogy ő a legszebb virág. A többiek még csak meg sem közelítették szépségben. A rózsabokor is kész romhalmaz volt, nem is beszélve a tulipánok hadáról.

A szegény, kicsi vadvirág nem bírta sokáig nézni társai szenvedését. Egyik éjjel odalopózott mindegyikhez és virágporából szórt rájuk egy keveset. Ez olyan jól jött a haldokló virágoknak, hogy reggelre erőre kaptak, és újból pompázni kezdtek.

Ezenkívül volt egy másik örömhír is. Az égen sötét fellegek gyülekeztek és hamarosan megeredt az eső. Hűs zápor vize áztatta a kertet, életet adva minden növénynek.

Csak a szegény, kicsi vadvirágot nem tudta életre kelteni, mert éjjel annyira kimerült, hogy reggelre meghalt. Élettelenül hevert a földön.

A kert virágai egy könnycseppet sem hullattak érte, mert mindvégig azt tartották, hogy csak betolakodó volt.

Eső után emberek jöttek, megkapálták a kertet és a szegény, kicsi vadvirágot tövestől kitépve a szemétdombra hajították.

Így ért véget élete a virágoskertben, ahol senki sem kedvelte, pedig ő mindent elkövetett, hogy kiérdemelje társai szeretetét, még életét is képes volt értük feláldozni.

Tanuljunk a szegény, kicsi vadvirág sorsából, és ne közösítsük ki embertársainkat, akik kicsit mások, mint mi vagyunk.

( Apáti Kovács Béla )