Születésnap Finnországban

Ez volt utazásunk célja és talán nagyobb türelmetlenséggel és kíváncsisággal vártuk, mint a gyerekek, végre nekünk is részünk lesz, az idő múlását kis életükben, jelképező ünnepségben. Bár a születésnapok egy hónap eltéréssel vannak, Jessica hat évet töltötte, Joel a négyet, egyben kellett megtartani, a mi hazatérésünk után, lányomat a munkája hosszabb időre Spanyolországba szólította.

A gyerekek kiválasztották a meghívókat és kellékeket, ki-ki a saját vendégét, anyu megírta a meghívót, melyen fel volt tüntetve az ünnepség kezdő időpontja és meddig tart, amit a Finn szülők, percnyi pontossággal be is tartottak, egyszerre érkeztek és mentek el a gyerekek.

Nálunk az előkészületek két napig tartanak, ott ez is szép, nyugodtan történik, az ünnepség napján reggel elmentek a bevásárlóközpontba és megvették amire szükségük lesz, hazatérve kicsomagolták, elrendezték tányérokra, a díszítést felrakták és mire a vendégek megérkeztek, minden a helyén volt.

Mivel elsőnek szerettük volna őket köszönteni, már reggel odaadtuk az ajándékot. Jessica csinosan felöltözött, pillanatok alatt egy kis hercegnő lett belőle, viszont Joel most éli a Spider Man-os korszakát, nem volt hajlandó ünneplőbe öltözni, ráadásul fordítva adtam rá a jelmezt, így a mellizmok  a hátán voltak, ezt csak késő délután vettük észre.

A születésnapi menü választéka nagy volt, a pizzától a pattogatott kukoricáig, mini torták sokasága, csodálatos ízek. A gyertyákat a pappa meggyújtotta, elfújták, elénekelte a gyerekekkel finn nyelven a „Boldog születésnapot”, lányommal közösen kiszolgálták a kis vendégeket és kezdődhetett a játszás.

A gyerekek távozása után érkezett a család, nagyszülők, nagybácsi, mondanom sem kell, hogy percnyi pontossággal, rostélyos igénybe véve, rövid idő után mi is asztalhoz ültünk, megkezdődött az érdekesnek ígérkező, néhány nyelven történő társalgás.

És akkor láttam azt, amire mondani szokták: „A saját szememnek sem hiszek.” Az én két kis unokám, akik kimeríthetetlenek ha velünk vannak, fél nap után mindketten „eldőlünk” a fáradságtól, szép nyugodtan ültek a Finn nagyszülők ölében, csendben rajzoltak, a nagymama halkan mesét olvasott nekik, a nagytatával nyugodtan, csendben beszélgettek.

Rájöttem, ez így van rendjén, a két nagyszülőhöz nemcsak más nyelven kell szólni, más, egymástól lényegesen eltérő világhoz tartoznak, mennyivel gazdagabbak az ilyen gyerekek, akik mindkét kultúrában nagyon jól tudják érezni magukat és otthonról hazajönnek, ahol várja őket Luca, Hunor és a nena, aki nagyon finom kolbászos bácskai krumplilevest készít, jövetelükkel megkezdődik a nagyszabású „nyaralás a nagyiéknál”, ahol mindent szabad és négyen együtt sok csintalanságot el tudnak követni, nem kérdezik miért van nálunk nyáron sötét éjszaka, télen miért van nappal világos, tudják.

A nagyi udvarában van homok, víz, lehet sarat is csinálni és a szomszéd sem haragszik meg ha „véletlenül” megdobálják a házát, lehet egész nap hangoskodni, mindenki az utcán szól hozzájuk, van sok édesség, palacsintaevő verseny, dinnyeevő verseny és tati hátán lehet lovagolni, nem kímélve a fájós derekát, van mákos kalács és bácskai szalonna, csak egyet nem értenek, ugyanaz a kakaó(amibe a tati cukrot csempész), miért jobb nálunk, mint náluk.

Mi ketten a férjemmel pedig titokban reménykedünk, hogy ez örökre így is marad…