Várnai Zseni Öreg dáma sóhaja

Csak addig fájt,amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égőn rátapadt

s egy reggel rájöttem,hogy hiába,

az ifjúság már tőlem elszakadt.

Lemostam minden kendőzést magamról

s hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér,a fegyverem leraktam

s olyan vagyok most,mint egy téli táj.

Mint a felhőkbenyúló hegytetőkön,

fejemen im,örökös hó ragyog,

így hordozom ezüst koronámat

és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más,mint volt az ifjúságé,

nincs benne tűz és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma

és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok,sétálok,eltűnődöm

az életen,mely szép és változó,

hullámok jönnek,mennek,elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok,fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát,holdat,csillagokat nézek...

Ó mennyi nagyság s vége soha sincs!